anyanyelv
Magyarországon a népszámlálások hagyományosan (1880-tól kezdve) az anyanyelvvel mérték a nemzetiséget, tehát a „nyelvében él a nemzet” logika érvényesült. Ez a gyakorlat 1941-ben, majd a későbbiekben is módosult.
A 2011. évi magyar népszámlálás a következőképp definiálta az anyanyelvet: az az élő nyelv, amelyet az ember általában gyermekkorában (elsőként) tanul meg, amelyen családtagjaival általában beszél és anyanyelvének vall. A némák és a beszélni nem tudó csecsemők anyanyelvének azt a nyelvet tekintették, amelyen hozzátartozóik rendszerint beszélnek.
A környező országok statisztikai hivatalai nem feltétlenül ugyanezt a definíciót használják népszámlálási gyakorlatukban. Vannak országok, amelyek az anyanyelv meghatározásánál a „korai gyermekkorban használatos” nyelvre vagy a „gyermekkorban használatos” nyelvre utalnak, vagy egyáltalán nem kérdeznek rá az anyanyelvre. A magyarországi népszámlálási gyakorlat szerint 1990-ben egy, 2001-ben három, 2011-ben pedig két anyanyelve lehetett minden egyes személynek. Így az egyes népszámlálások adatai sem vethetőek össze egymással.
A 2011. évi népszámlálás során a lakosság 14,5 százaléka nem kívánt válaszolni az anyanyelvére vonatkozó kérdésre. A különböző anyanyelvűek arányának meghatározásakor a kérdésre válaszolók számához viszonyítjuk az adott kisebbségi csoporthoz tartozó anyanyelvűek számát.
Számítási példa:
A 2011. évi népszámlálás szerint Magyarországon a szlovák anyanyelvűek aránya 0,12 százalék volt.
Szócikk letöltése PDF-dokumentumként.